A hetedik
Nem olyan régen hozzájutottam egy nagyon szép könyvhöz. Jó,
aztán meg is kóstoltam, szigorúan az isteni Menta stílus jegyében. Haver,
amikor meglátta, szokás szerint elhangzott a ’Mi az istent csináltál már
megint, Menta?!’ (isteni, mondom). de erre azt feleltem neki, hogy én
értelmiségi kutyához méltóan falom a könyveket.
Szóval ez egy olyan könyv volt, amiben rövid sorok voltak
egymás alá írva. Azóta már kikerestem a zinternetről, hogy versnek hívják őket.
Meg is tanultam belőle egy sort: „A hetedik te magad légy.”
Először azt hittem, hogy azokról a fekete zümmögő aprómancsúákról
ír benne, amiket egész nyáron hajkurászok, de utána rájöttem, hogy másról van
benne szó.
Ez a hetedik mancsolás, tehát ennek különösen rólam kell szólnia!
Mióta van saját eb-mail címem: mentavagyok@gmail.com , azóta több
kétlábú is írt nekem, hogy hol van pontosan az a kóter, ahol ilyen vagány
kutyákat lehet befogadni a falkájukba? Sőt…Morzsi haverom azóta folyamatosan a
mosómedvékkel akar bandázni.
Úgyhogy elmesélem nektek az én kóter-sztorimat!
Azt írtam már Nektek, hogy Battán születtem egy árokparton.
Sok minden nem rémlik abból az időből, amikor ott dekkoltunk, de túl jó hely
nem lehetett, mert egy nap megállt egy autó, engem és a tesóimat meg jól
lesitteltek.
Először nem tudtam mi rosszat tettünk…bár gyanítottam, hogy
a vád tiltott közterület foglalás, vagy garázdaság, esetleg közszemérem sértés
lehetett. (Igen, vadak voltunk és mindenhova odapisiltünk NYENYENYE)
Amikor megérkeztünk beraktak minket a mosómedvék mellé. Na,
halljátok..na hát ők tudnak élni!
Vártunk, vártunk az ítélet hirdetésre, de ehelyett
egyszer csak bejött egy nagyon kedves hangú kétlábú és elénk tett egy akkora
tányér ételt, amekkorát addig még soha nem láttunk! Aztán kaptunk takarót is.
Életünkben először volt saját takarónk! Nagy szó volt ez akkor! (Kár, hogy nem
hoztam magammal, remek műalkotást tudtam volna belőle készíteni ’Gyermekkorom’
címmel)
Teltek a napok, mi meg növögettünk. Aztán egy reggel kinyílt
a kóterajtó és bejött egy fehér kabátos kétlábú. Igyekeztem iszkolni, amennyire
a lábam bírta, de ő gyorsabb volt és nyakon szúrt! Én persze anyáztam, meg
dörzsöltem a nyakamat, de ő azt felelte, hogy „már túl is vagy rajta kiskutya,
most már kereshetünk neked otthont, most már chipses kutya vagy!”
Hát…én nem
tudom, hogy az milyen ízű chips volt, mert azóta sem a nyakammal eszem, de
mindegy.
Utána a tesókkal kimentünk rosszalkodni a kertbe. Vagyis
csak rosszalkodtunk volna, ha nem fogdosnak össze minket egy kupacba és
kezdenek el valami villogós izével ránk kattogtatni. Ez valami kétlábú mánia
lehet..Haver is minden nap kerget azzal az vacakkal, ha szerinte valami cukit
csinálok. Pedig én aztán nem vagyok cuki!
Engem is felkapott a kedves hangú kétlábú. Na én kapálóztam,
ahogy bírtam, mert éppen az ördögi tervem megvalósításának (kiengedem a
mosómedvéket, naná) kellős közepén voltam.
-Kiskutya, nézz bele szépen a kamerába! Ha meglátják azt a
csodaszép fejedet, pikk-pakk érted jön valaki-
-Vihetem a mosómedvéket is?-
De aztán kiderült, hogy a mosómedvék nem akarnak velem
jönni. Ők nagyon jól elvoltak ott.
Aztán egy szeptemberi napon megállt a priccsem előtt egy
szakállas fószer. A többi már történelem.
A futiban sok kutya kérdezte már tőlem, hogy milyen volt a
kóter. De én mindig csak ugyanazt tudom mondani. Sok kaja volt, és takaró. A
kétlábúak kedvesek voltak, megmutatták, hogy nem csak az árokpartra kidobós
fajtájuk létezik, hanem a halk szavú, szerető, simogató. Megtanítottak bízni az
emberekben, és tartották bennem a hitet, hogy egyszer nekem is lesz saját
falkám.
Tudjátok, egy este nagyon elkeseredtem. Aznap fogadták
örökbe az egyik tesómat. Én kedvetlenül húzgáltam a tányéromat a rácsoknál,
amikor a kedves hangú kétlábú kiszúrta, hogy nagyon szomorú vagyok. Kinyitotta
az ajtót, és leült mellém.
-Mi a baj, kiskutya?-
-Semmise-rántottam meg a vállamat
-Érted is eljönnek majd, meglátod!-
-De mi van, ha nem..ha senki nem fog szeretni? Ha nekem sose
lesz falkám?-
-Ez soha nem fog megtörténni!-
-Honnan tudod?-
-Onnan, hogy már most is van otthonod. Ha itt maradsz, akkor
majd mi leszünk a falkád. Mi már most nagyon szeretünk!-
Tudjátok- ez az- emiatt van még mindig a szívem legszebb
kispolcán a kóter. Mert ott minden kutyát nagyon szeretnek, és amíg nem megy
értük az ő Nagyfőnökük, hogy haza vigye őket, addig úgy bánnak velünk, mintha a
saját kutyájuk lennénk. Mindannyiunkkal..tudjátok..a plüss krokodil vadásszal az
Amazonasról és a gumikacsák tiszteletbeli nagykövetével is. Amikor életembe
másodjára szálltam be egy autóba, immár a Nagyfőnök kabátjába bújva még
visszaintegettem a kedves hangú kétlábúnak:
„Mindent köszönök, Pótgazdi, Mindent köszönök HEROSZ!”
Figyeljetek Kétlábúak, ha van egy kis időtök…menjetek ki,
nézzetek körül és vigyetek haza egy juti dealert..vagy legalább sétáljatok
egyet velük. Soha nem fogjátok megbánni, a HEROSZ bandatagokkal töltött időt!
"MINDEN KUTYA MEGÉRDEMEL EGY FALKÁT!"
Pacsi és vau,
Menta
Mancsoljunk Facebookon
Instagramon is kutyulok:mentavagyok
Megjegyzések
Megjegyzés küldése