A nyolcadik

 Haver teljesen kiborít! Nem elég, hogy határozatlan időre eltiltott a matractól (már, ami maradt belőle), de mostanában még a laptopját sem adja ide. Azt mondja dolgoznia kell, de szerintem csak attól tart, hogy a következő alkotásomhoz fogom használni. 

Na mindegy…

 Leesett a hó. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e ezt a fehér izét. Persze, vannak jó oldalai:

• ·              Lehet hókutyát építeni·
•              Tudok csúszkálni
•              Havert sokkal jobban tudom húzni

 Ezek tök jó dolgok. Meg baromi jóképű vagyok a havas fotókon! Viszont, valamit nem értek..a só. Nem az a fajta, amit én szoktam lenyomni az utcán, hogy mindenki rám figyeljen, hanem az a másik fajta, ami sebesre csípi a mancsomat. Havert sikerült halálra rémítenem a múltkor. Sétáltunk, aztán minden előzmény nélkül elkezdtem ’moonwalkingolni’. Azt hitte az agyamban lazult meg valami központi csatlakozó, de csak a fájdalom miatt igyekeztem lábak nélkül tovább haladni. Szóval tegyétek meg nekünk ezt a szívességet:

"Szóljatok a sómaneknek, hogy a cuccot ne a betonra szórják, hanem legyenek kedvesek elnyalogatni azt!"

 A másik dolog amiért nem szeretem a havas témát: megfigyeltem, hogy ha esik ez a fehér víz mindig hideg van. Sokkal jobban kedvelném, ha nyáron esne, de ilyen eddig egyszer sem fordult elő. Sajnos az őseim között nem volt nagykabátos fajta. Úgy irigylem a szomszéd kutyát ilyenkor. Igornak hívják és akkora bundája van, hogy az alatt én is kényelmesen elférnék. Mondjuk nyáron meg ő van kiborulva, mindig rám morog, amikor átkiabálok neki az úton, hogy legalább gombolja ki. 

 Amikor kölyök voltam Haver próbált mindenféle ruhát rám adni. Mi vagyok én, plüsskutya?!  Ilyenkor kapálóztam és harap csúnyán néztem. Ha mégis sikerült neki valamin keresztülhúznia a fejemet, akkor pedig elfeküdtem a földön és halottnak tettettem magam, amíg le nem szedte rólam.   Azért ebben a cudar időben néha nosztalgiával gondolok vissza azokra a jó kis meleg kabátkákra, de hamarabb rágnám le a fülemet, mint ezt bevalljam. Kemény kutya vagyok én!

 Kabátban amúgy is nehezebben tudnék menekülni. Igen, jól olvastátok…a félelem betette párnás kis mancsait a környékemre. Éjjelente az utcán vadászik az olyan ártatlan kis teremtményekre, mint én. Hangtalanul jár, fekete, mint a legsötétebb éjszaka és világítanak a szemei.

Legközelebb elmesélem nektek!

Pacsi és vau,

Menta

Mancsoljunk Facebookon is: https://www.facebook.com/mentavagyok/

Instagramon is kutyulok: mentavagyok